Egy évig kedd kora délutánonként Ildikótól vettem magán órákat angolból. A Csebokszári lakótelep tátott szájában még egészséges fogként ücsörgött harmadik emeleti aprócska lakása, tetőablakaiból elláttam egészen az Eged hegy hullámzó fenyőcsúcsaiig, a ház mellett húzódó felüljáró robogó autózaja átcikázott néha a konyhán, köszönés nélkül távozva a fürdőszoba szűk lefolyóján. Ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, a kezdeti feszes nyelvtanozás könnyed beszélgetésekbe csapott át. Keskeny mahagóni pult szelte ketté a világos konyhát, görbelábú bárszékek és átlátszó dugattyús kávéfőző idézte kettőnk közé a kávéházi hangulatot. Az órák alatt mindig háttal ültem a falra szerelt könyvespolcoknak a nappaliban, így csak az érkezés és indulás perceiben szaladt végig tekintetem a kötetek gerincén. Hrabal művei szorosan egymáshoz simulva álltak a szekrényen, s bár már ekkoriban sem vetettem meg a kínálkozó alkalmat egy jó korsó sörre, a Sörgyári capriccio története mindezidáig nem került a kezem ügyébe. A karanténozós délutánok egyikén aztán új olvasnivaló után kutakodtam, amikor a legalsó polcon észrevettem Hrabal sűrű, fehér sörhabos borítóját, menten eszembe jutott Ildikó, a közös délutánok, rajongása a cseh író iránt.          

Talán öt éve is már annak, hogy nem eszek húst, mégis a második fejezet beható-beavató disznótoros elbeszélése nemcsak emlékezetembe, de egyenesen az ízlelőbimbóiba hozta a májashurka fűszereit – nyelvem hegyét csiklandozta a bors, az összefutott nyálban megadóan úszkáltak a képzeletbeli rizsszemek. Anyám egyik bátyja a háromból élet hozta hentes volt, a disznóvágás nem pusztán családi összejövetel, de ünnep volt nálunk, az élet, az összetartozás, a megosztás ünnepe.
A malac kunkorodó farkát sosem sikerült megfogni, egyrészt túl korán volt, hogy időben felkeljek hozzá, másrészt féltem, mi lesz, ha a szegény pára még a halálba menet is erősebbnek bizonyul, és a gyermeki inzultust sokszorosan bosszulja meg később. Izzott az egész udvar mikor felébredtem, hiába volt fagyos a reggel a vértócsák még gőzölögtek a földön, az üst alatt buzgó tűz égett, a férfiak darabjaira szedték a megszúrt állatot, a család női tagjai pucolták a nyálkás beleket a sztrádányi kanyargó hurkának, a konyhában sült a friss hagymás vér ősi erőktől sercegve a lábasban. A hátsó kertben folyó görög tragédia leginkább mítikus alakja számomra Nagyanyám volt, aki szertartásosan ügyelte ember és állat egyenlőtlen küzdelmét. Hét gyermek nevelésétől őszült gyér hajfonata spirálban tekeredett törékeny tarkója felett, széles kézfejére szépia filtert húztak barna szeplői, szarukeretes szemüvege nyergében vaskos hosszanti ránc lovagolt.  Akkoriban még, Húgom születése előtt, legfiatalabb unokaként kiváltságosnak éreztem magam, a frissen sült tepsi pogácsából elsőként ehettem, koszos ujjaim körbe táncolta a lágy, meleg tészta, nekem jutott az utolsó csepp tea a fazékból, a takaróm a kályhán melengette Nagyanyám, mielőtt este betakart elalvás előtt. Szerettem Őt minden háborús történetével, ünnepnapokon viselt medveszőr-szerű fekete bundájával, melytől Ő maga is lompos medve-szerűvé vált; konokságával, azzal az egyetlen kiosztott -megérdemelt -pofonnal, amit eddigi életemben kaptam.
12 éves voltam, amikor egy nap úgy döntött többé nem érdemes erre a világra felébredni, a konyhában az asztalnál ülve, lábai előtt a lavórral, bal kézfején támaszkodva, amolyan gondolkodó ember módjára aludta át magát a Másvilágra.

Szüleim korán elváltak, Apám és apai rokonaim a névleges összetartozás hurkát rajzolták körém, mely az évek során össze-össze gabalyodott, a kötél minduntalan túl hosszúnak bizonyult, s bár rugalmas volt, nem tartott minket elég szorosan.
Egyik este pár hete a szokásos Facebook-os rutin görgetés közepette felpattant Apám feje a messenger buborékban a képernyőn, és minden különösebb cécó nélkül bejelentette, hogy tegnap előtt meghalt az Édesanyja, következő héten pénteken temetés, Nagyapám állta az összes költséget. Elolvastam a minden intimitást mellőző üzenetet, anélkül, hogy bármit reagáltam volna a szürke kanapé párnáinak vetettem a hátam, összeszorítottam a szemöldököm és behúnyt szemmel igyekeztem egy képet magma elé hívni segítségül. Derengő emlékfoszlányt, egy mankót, amire támaszkodva visszabukdácsolhatok az időben annyit, hogy Nagyanyám újra hús és vér legyen előttem, anyag, dauerolt göndör fekete haj és pórusos pacsuli illat aurája, egy ölelés, mese olvasás este. De a percekből félórák lettek, az összetartozás hurka köldökzsinórrá izmosodott, ami lassan szorította a torkomat, újra gyerek vagyok, koszos kis ujjaim nem merik megpödörni a múlt kurta farkincáját, mert mi van, ha még most is erősebb nálam az, ami rég mögöttem van?!    

Hrabal írja a Sörgyári capriccio belső borítóján – Anyám, apám és nagybátyám, amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját…
Az én írógépem billentyűit a szívbillentyűk működéséhez tudnám leginkább hasonlítani, szavakat pumpál beléjük az emlékezet, az érzelem, ritkán az értelem; megtörtént és elképzelt történetek lenyomata a papíron -maradókról, indulókról, megérkezettekről.
Ma is tanulok együtt élni az örökséggel, ami rám és bennem maradt, kiválogatni nagyszüleim lenyomatát a DNS-emben, viselkedésemben, reakciókban. Szemet húnyni a fájdalom felett, a vádakat végleg ejteni az önbíróság előtt, a nosztalgia ködében valamiképp tisztán emlékezni a képre, ami bennem róluk él. Nagyanyáimban megpillantani és keresni a Nőt, olykor megpróbálok beléjük – szerepeikbe, mondataikba helyezkedni remélve, hogy a miértek és mikéntek egy napon talán közelebb jönnek hozzám.