a szüleim válását követően, másodikos gimnazista koromban cseréltük fel a kertes házzal járó szorgos hétvégéket a társasházi élet mindennapos komfortjára. néhány évvel később főiskolára mentem, kollégista lettem, majd beléptem az albérlet fizetők népes táborába. az évek alatt nemcsak a bérlemények, de cserélődtek a lakótársak és városok is s ebben a lassú folyású jövés-menésben egyetlen dolog maradt állandó, a kert hiánya.

közel két hónapos Dél-Kelet ázsiai kalandozást követően Édesanyámnál állítottuk fel a házi karantén bázisát szülővárosomban, Balmazújvároson. őszintén megvallva, nagyobb izgalommal töltött el a gondolat, hogy több mint egy évtizednyi “városi lánykodás” után vajon mi a jóistent fogok csinálni itthon hetekig, mint feszengeni a tomboló járványtól.

a napokban megkerülhetetlenül beköszöntött a tavasz a Kossuth utcában is és ezzel együtt Édesanyámban is kirügyezett a csillapíthatatlan tettvágy, mely alól természetesen a vele egyháztartásban élők (MI) sem képezhettek kivételt. mert hát ugye tiszta udvar, rendes ház! téli álmából felvertük a fűnyírógépet az üres garázsban, rozoga kis gépezet, meglazult kerekekkel, életlen kaszával gyomrában. amint megindultam az utcaajtó felé a járgánnyal, hirtelen törtek rám az emlékképek elfeledett nyári vasárnap reggelekről, amikor a cél nem kevesebb volt, mint a szobafogság kiváltása, avagy a szülői kegybe való visszaférkőzés egy kis önkéntes nyírbálással.

vigyorogva dupla masnit kötöttem a lila színű cipőfűzőn, bedúgtam a hosszabbítót a villanyóra melletti konnektorba és belevágtam. mármint.
az önfeledt, csillogó fűszálak tengernyi szigete ha sejtette is, hogy mi készül ellenük, védekezésre már végképp nem volt idő. a levegő megtelt friss illattal, ahogy a délelőtti szél a játéktól felélünkülve röptette a szálakat a végtelenbe és tovább.

teleizzadva a bolyhos plüss pulcsimat, zihálva kiabálok be az ablakon a szomszéd, 83 éves Sanyi bácsinak, hogy ha már így benne vagyok, előttük is lekapom a zöld szőnyeget. éreztem, ahogy a napok óta dübörgő agyamban megy a finomhangolás, lassítanak a tekervények és a gondolatok egyszercsak elkezdenek arra az egy dologra koncentrálni, amit éppen csinálok: füvet nyírok! a kezek és a lábak önkéntelenül teljes összhangban mozognak, narancs pikkelyű kígyóként tekeredik velem a hosszabbító, engem meg elönt a nyugalom. meditálok!
Elizabeth Bennett mostanában elém került cikke a Breathe Magazinban jut eszembe a vasalás relaxáló hatásáról. imádom az apró gyűrődéseket a pólóimon, nem is nagyon értettem mire gondol a szerző, hát kinek lehet jó a vasalás?! és akkor beüt, úristen de kurva jó nem gondolkozni, csak taposni az árok szélét, fel-le cibászolni a gépet és vágni a füvet!

elégedetten nézem magam előtt az elvégzett munkát, Sanyi bácsi eközben a párkányra készíti a megérdemelt zsebpénzem, egy jó pohárka saját főzésű alma pálinkát.
a marketing mai napig leghatásosabb eszköze a szóbeszéd! így a következő napokban megszállottként vágom a füvet az utcabeli nyugdíjasoknál, betartva a szigorú előírásokat, méterekről egyezkedve a “díjazásban”.
Ica nénitől kapok egy csomag földimogyorókrémes ostyacsövet; egykori ovis dajka nénim, Marika néni 10 db házi tojást készít ki; míg Józsi bá, akinek tanyája van küld birkahúst Anyámnak, megfőzésre – a vega opciót nem mertem bedobni kérdésként…

Lehet, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de nyírni azt is kell.

rob parsons

jól belegondolva, az egri és budapesti évekből alig néhány nevet tudok felidézni a szomszédaim közül, pedig laktam 15 emeletes panelban és 6 lakásos társasházban is. mintha nem lett volna idő egyszer-egyszer egy kávéra a teraszon, vagy kölcsön kérni a ruhaszárítót, bevásárolni egymásnak egy becsúszó hosszú műszaknál.
nincs időnk egymásra, nincs igényünk egymásra, vagy csak félünk egymástól?
a pozitív példa pedig ott volt az orrom előtt mindvégig: Eszter mamám és szomszédasszonya, Rozi, közel 30 évet töltöttek el egymás mellett, jóban-rosszban, már-már testvérekként, a mai napig együtt römizve esténként.
most van időnk, de nincs terünk, megy a social distancing, óvjuk – jogosan – önmagunkat és egymást.
de nemcsak a vírus fertőz, hanem a magány is. a fűnyírástól persze nem leszünk kevésbé egyedül, de talán félórát lehet röhögcsélni együtt méterekről is, a jóga matrac helyett ott az árok széle cardiózni, és talán, de tényleg csak talán, jó tudni, hogy ott szemben, a túloldalon, lesz majd kihez szólni!