Kurvára városi legenda ez a mindennapos eső téma, ezt szerintem azok kezdték el híresztelni, akik ide repültek egy hétvégére, és balszerencséjükre – vagy éppen a tévhit alátámasztására, éppen esett. Az érkezésemet követő első két hétben például szakadatlan sütött a nap, mégis féltem kicsit, hogy nem lesz vénasszonyok nyara; gondoltam kipakolom a táskám és másnap reggeltől bumm! falevél susogós ősz van, a reggel ködös, az este meg nyálkás lesz. De még sétálgattam a városnéző délutánokon az otthonról hozott pólókban, kifeküdtem egyszer-egyszer a fűbe a parkokban, ahol Fiúval ittunk Tesco-ban vett pezsgőt, és kártyáztunk a dombon ülve (pokróc nélül, sosem vagyunk elég felkészültek) szeptember 14-én.
A megállóban állva várom a buszt és teljes természetességgel megjelenik előttem a kép a kék színű, tömött kilences járatról, amin a Kálvin tér és Kőbánya között sosincs ellenőr; vagy legalábbis egyszer egy sárgás fogú fiú előzékenyen rám szólt felszálláskor, hogy ne lyukasszam ki a jegyem, ha nem megyek a Deák tér felé, úgyis felesleges.
De mivel még legalább 75 ezerrel tartozom a közlekedős cégnek inkább biztosra megyek, egyébként sem ment nekem a bliccelés soha, emlékszem, egy nyamvadt képlet puskázása is micsoda gyomorgörcsöt okozott kémia órán. Szóval állok a megállóban, itt piros színű a busz, emeletes, lépcsős, bekamerázott, meg minden. Többnyire utálok füles nélkül közlekedni, gyerekkorom óta irritált ha hallgatnom kellett mások magánéletét – főleg ha a vonal mellettem lévő fele hangos szóval gyalázta a vonal túlvégén lévőt – amivel persze itt kevesebb probléma van, mert lengyelül, románul, spanyolul és a világ összes többi nyelve közül is csak angolul és magyarul értem az emberek életét. Szavak nélkül azért néha egyszerűbben megy az egymásra figyelés, a múltkor láttam egy összevert arcú lányt, alig lehetett nálam fiatalabb 1-2 évvel, Őt egész egyszerű volt megértenem, ismerem ezt a lapos pislogást a lillás-sárgás folt alól. Ahogy kihúzott háttal elhaladt a sorok között az emberek óhatatlanul fedezékbe vonultak az ablak mögötti képekbe. A nem érintettek kollektív bűntudata, kényelmetlen közönyössége.            
A vírus helyzet óta kevesebben utaznak busszal, én javarészt felmegyek a lépcsőn, a legelső székpárosra ülök és élvezem az elém táruló panorámát, olyan minden mint egy nagy összemosott slow motion filmben. Az iskolás fiúk egy kupacban ülnek le, hangosan nevetgélnek iskolás fiú vicceken, a nyakkendőjük leginkább kék, alig szőrösödő mellkasukon összeesett vattacukor a nap végére a fehér ing.          
A lengyel kávézó előtt hétvégén reggelente férfiak állnak, huszan-harmincan, huszasok-harmincasok-negyvenesek, műanyagfedeles papírpoharakkal, cigiznek, farmert hordanak meg fűzős bőrcipőt, véletlen szerűen oszlanak szét a placcon, mint macskák szőrén a vörös foltok. Látom őket a 243-as buszról, amint a vasárnapi kirándulás aktuális helyszínére zötyögök, közben azon gondolkozom vajon miről beszélgethetnek. Nagyapámmal a piacról hazafelé menet gyakran megálltunk a város központjában a hírdető tábla mellett, amit közszájon Torgyán placcnak hívtak. Nyugdíjas férfiak a bicikli ülésén támaszkodva ácsorogtak körben, halottakról beszélgettek, galambászásról, politikáról és egyéb – hét éves lány füleknek – roppant unalmas dolgokról.             
A kávézó előtt az egyik férfi úgy áll, mint Bandi nagybátyám egy 24 évvel ezelőtti fotón a Mátrában, abban a billiárdasztalos kocsmában. Akkoriban még bent lehetett cigizni és Bátyján fekete bőrkabát volt ezüst színű patentokkal, de sosem vot bepatentolva, habzó csapolt sört ivott vékony szélű pohárból, olyanból amilyennel pár hete elvágtam a kezem, szintén egy vasárnapon, mosogatáskor. Szóval ülök a buszon a park felé, ami itt a hétvégi rutinunk Fiúval, levegőzés, séta, mókus kergetés. Vannak olyan parkok, amiknek erdő illatuk van a drótkerítés mentén, ami hát elég fura. Az egyik ilyen erdő ihlette kerítés tövében áll két sátor, amiben az a gyanúm, hogy nem a mókusok vertek tanyát, mert van kihúzva szárítókötél gyapjú zoknikkal, és én még zoknis mókust nem láttam, bár lehet korlátolt vagyok.       
A lengyel, román és török kávézók nemcsak a buszról ülve tűnnek macskafolt szerűen körbe álltnak. A Lordship lane-en, ami a kis utcánkból a város központ felé vezető főút, az amelyiken a piros buszok is járnak, összefonódnak ezek a bolt – kávézó – halas stand – kínai büfé – zöldséges bódék. Ezen az utcán ezek előtt az üzletek előtt mindig minden körülmények között mackó nadrágos férfiak állnak! Fekete mackó, szürke mackó, bolyhos, susogós, csíkos, pipás mackó. Kedvesen fixíroznak, páran füvet szívnak a barber shop előtt, az eladó fiú a boltban, ahol a zakuszkát veszem engem is Darlingnak hív és egyszer már nem fizettem a panattoni-ért az organikus termékeket áruló Mum’s kitchen-ben. Tegnap előtt esett és én nem voltam erre sem lelkileg, sem esernyő ügyileg felkészülve. Sétáltam haza a szokásos bevásárló körútról, ázó vászon szatyrokkal a vállamon, a fülemben Anyám hangja kétezer kilóméterről miközben egy barna, Bandi bácsi-féle bőrdzsekis férfi azt kiabálta az arcomba, hogy „Te ostoba nagyorrú kurva”. Meglepődtem persze, hirtelen nem is sikerült eldöntenem, hogy nagy orrúnak, ostobának vagy kurvának nem érzem magam, de végre itt van egy vérbeli verbális abúzus, ami csak séta közben érheti utól az embert úgy igazán- azt hiszem, a buszon kicsit szemérmesebbek vagyunk, maximum a megállóban anyázunk, bár lehet naiv vagyok és most már bárhol dívik az emberi méltóságot semmibevenni, foggal szavanként széttépni azt. Nem volt időm különösebben szemügyre venni a férfit, de azt biztosan tudom, hogy rajta nem mackó nadrág volt, hanem valami kopottas Levi’s farmer meg simléderes fekete sapka, szóval nem haragudhatok rá igazán. Sokkal, de sokkal jobban fájt volna, ha a mondjuk a lengyel kávézó, vagy a török bolt előtt kiabálja ezt az arcomba valaki, aki egyébként Darlingnak szólít, és olcsóbban árulja az avokádót, mint a tejfölt.