csusza

ma délután a túrós csusza után? – írja, csupa kisbetűvel, megszólítás nélkül. kivételesen emberi időben,
két óra az még ebéd magassága, jobb, ha ilyentájt gondolnak az ember lányára, mint reggel negyed ötkor.
az valami egészen más létállapotot feltételez, valahol a ‘még be-nem-fejeződés’ és a ‘nehéz lesz az elkezdődés’ mezsgyéjén.
sóvárogva olvasom a kurta üzenetet – túrós csusza – Anyám jut eszembe és egy régi vasárnap, a nosztalgiába sebesen belepofátlankodik a gondolat – nem ehetek most semmi laktózosat.
csúszkál az ujjammal az autocorrect, nem érek rá pötyögöm, ma mindenki otthon iszik kávét.
én egyedül, Te meg azzal, akivel szeretnél, ha eldöntheted.

lassan bontakozom bele a napba, én még nyílok, minden más már zárul körülöttem. a cipőfűző végén a kis műanyag pöcök szétrepedt, minden alkalommal – ma is – benyomakszik a körmöm alá. fél hangosan szisszenek, morcosan ráripakodom a cipőre, mintha Ő tehetne róla: nincs ma kedvem dolgozni menni.
“there’s an empty space inside my heart..” dúdolom a kihalt utcának. a lámpa elfeledkezett a dolgáról, vagy csak mérges, nem tudom, elfogyott a zöld. a zebra elmázgált, széles fehér csíkjait számolom, 6-7-8, az utolsó vonalnál felnézek. egy bögrét fojtogat. értetlenül lépkedek, 6-7-8, megölel. kezembe adja a kihűlt kávét, laktózmentes tej. még két méter a busz.
nem szól semmit, nem néz rám, mintha nem is ismerne. zöld, a busz felbőg, löttyen a kávé miközben Thom Yorke az utolsó “listen to your heart”-hoz ér.