a fémrúdra erősített slagból sugárban ömlik rám a hideg víz, harminc fokban is összerándul a testem s bár a port lemosom magamról, a gondolataim nem lettek tisztábbak. egy hete nem hallom a belső hangjaim, de az is lehet, hogy nincs mit hallanom most magamból. szappannal dörzsölöm libabőrös karom, a deszkák résein átlátni, sosem vagyok egyedül. néha összeakadok a szemben szappanozóval, az első napok kvázi szégyellgős zavartsága után kényelmesen hellózok vissza.
nincs nálam tiszta ruha, fent maradt a sátorban megint és ebben a melegben lusta vagyok megmászni a dombot újra. a fekete szatén bugyimat a neszeszerbe gyűröm a kis hátsó zsebbe, ráhúzom a cipzárt, minden egyéb ruhadarab jó lesz tegnapról, amíg erőt gyűjtök a visszaútra.
csorog a víz a hajamból, gurgulásznak a cseppek a hátamon új réteget tapasztva bőrömön a szélfújta porszemekből.
a tüdőm az elszívott cigiktől, a végtagjaim a másnaposságtól nehezednek, előre húzza a fejem a fájdalom és egyébre sem vágyom, csak heverni a földön és lüktetni a zenével. macskamód kényelmesen, lassan nyújtózkodom az egymás mellé fektetett keleti mintás szőnyegek egyikén. dörgölőznek a hajszálak, a lábujjak, ernyed a testem. ezekben a bugyitlan órákban elkalandoznak a gondolataim, az jár a fejemben, vajon dolgozni miért nem járok néha így? a melltartóról sok évnyi gátlásos önrejtegetés után tavaly leszoktam. kurvára felszabadító nem feszengeni magam előtt. befelé hallgatózom miközben lapos tekintettel bámulom az izzó, hófehér ponyvát felettem, valahogy így képzelem az anyaméh magányát.
a jobb oldalamra gömbölyödök, ráfekszem a szívemre, nehogy kiessen, pont ma. amíg alakváltok macskából újra emberré a nyitott sátor megtelik ülőkkel, fekvőkkel, alvókkal, ébredőkkel. valahol elől, a sátor másik végében mocorgás van, egy mikrofont próbálnak többen életre kelteni majd egy aranyfürtös lány halkan énekelni kezd.
a táskát a fejem alá gyömöszölöm és keresem a legközelebbi kezet a földön, amibe belekapaszkodhatok. izzadom a sok mérget, nyom a láz, de a gyógyító meditáció végén a belső hang átcsorog az ereimen. egy nevet mantrázok, mintha hallaná, ahogy búcsúzkodom…
kifújom az orrom a táska alján talált, még otthontól hozott wc papír fecnikbe. induláshoz szedelőzködöm, de érzek egy tekintetet a tarkómon, még nem látom honnan jön, csak érzem, hogy keres engem.
széles vállai mellkasába fordúltak, kemény vonásai most ellágyulnak arcán, keresztbe kulcsolt lábfejei kilógnak a szőnyeg széléről, égeti a nap a hosszú ujjakat. megtalálom a szemét. alig pár méterre ül tőlem, gondolkodás nélkül hozzálépek, hogy átöleljem. hosszú sötét haja betakarja arcomat, összefonódik karunk, egész testét rázza a zokogás. éhesen szorítjuk egymást, mint messziről érkezettek, ha újra találkoznak. aranyhaj visszarakja a mikrofont a pultra, az ébredők megkezdik a napot, amíg mi ülünk egybeforrva a szőnyegen és szavak nélkül tisztítjuk egymást, önmagunkat. ketten ülünk most az anyaméhben.
két tenyerében tartja arcom, -Thank you for seeing Me! – mondja rekedt hangján szelíden. végig simítja a hajam, mutatóujját a póló aljába csavarva megtörli a szemeit, mozdulatról mozdulatra feláll. még egy darabig kutatja az arcom aztán elsétál, nem néz vissza. ülök egyedül még egy darabig a szőnyeg szélén, megvárom amíg képe árnyékká folyik szét a deli forróságban, megigazítom magamon a tegnapi rövidnadrágot, hagyom a francba ma a tiszta bugyit…
