Lizzie-hez megyünk búcsú reggelire mielőtt elhagyjuk a szigetet. műzli, melegszendvics, kávé. hátradőlünk, kényelmesen falatozgatunk. tanuljuk a nem sietést, ami nagy kihívás mindkettőnk alapvetően rohanó életstílusát figyelembe véve. az időt egyenlő partnerként kezelni kábé olyan, mint farsangkor szőlőnek öltözni és reménykedni, hogy abban a néhány órában majd nem kell pisilni… Mi ezt tesszük most, reménykedünk!
a kikötőből egy közeli kisvárosba, Rayongba kell mennünk az útikönyv szerint, ha a legrövidebb úton akarunk a kambodzsai határhoz érni.
alig múlt dél és ilyenkor már mindenhol javában hemzsegnek a motoros taxik és tuk tukok. kevés a turista, minden vásárló számít így teljesen mindegy lenne az úticélunk, akkor is azt mondanák, hogy nincs helyi busz, ami elvinne minket aznap. útbaigazító táblák vannak, de mind sziámiul van és angolul javarészt a sofőrök beszélnek. nem találunk szimpatikus ajánlatot ezért nagy magyar konoksággal, lesz ami lesz alapon elindulunk gyalogosan a tűző nap alatt.

alig pár perce sétálunk a kofákkal szegélyezett úton, de a szőlőszemek már fonnyadnak is a jelmezen: vesztegetjük az időt. érted?!
az elhaladó autók verik ránk a port. van ez a jelenség, amivel nem tudok mit kezdeni, amióta megérkeztünk.
nem tudom összeegyeztetni a képeket a fejemben. iskolába nem járó utcagyerekek, mangót farigcsáló árusok,
a nyers húst dongják a legyek a napernyő árnyékában, tuk tuk sofőrök egész armadája szunyókál az aktív munkaidő közepén, de jönnek-mennek a luxus autók: Lexusok, Fordok, pickupok, BMW-k. érthetetlenül állok a kérdés előtt, de nem gondolkozom tovább, egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsapom a jobb hüvelykujjam a következő autós elé.

nem ez az első stoppolós kalandom s bár hódolója vagyok a műfajnak, gyakorlója nem. egyedül, társaság nélkül talán még sohasem intettem le autót. tinédzserkoromban rengeteg Jim Morrison verset olvastam, kedveltem a The Doorst, de Morrison sokkal inkább volt számomra költő, mint énekes-frontember. beleszerettem a beatkorszak szellemiségébe, munkálkodott bennem a vágy, féktelen akartam lenni, tabudöntögető utazó meg spirituális backpacker, aki nyughatatlanul a végső igazságot (!) keresi a világban. aztán az identitásválság közepén rájöttem, hogy tulajdonképpen inkább csak beszari vagyok, már ami a stoppolást illeti. komplett forgatókönyvek készültek el a fejemben életem road-moviejához és még most is, 32 évesen halálosan irígykedtem Tarantino Pussycat-jére a Volt egyszer egy… Hollywood-ban.

szerencsésnek tartom magam, mert ahova nagyon akartam így vagy úgy, de eljutottam. Európa számos országában jártam, nagyvárosokban és isten háta mögötti falvakban egyaránt megfordultam. nem keveredtem még utcai verekedésbe, nem raboltak ki és nem ért abúzus. mégis az egyetlen dolog, ami mindig óvatosságra int az utazásaim alkalmával, pláne ha egyedül vagyok, az a legnagyobb félelmem Nőként. az a maszkulin erő, amit a saját fizikai korlátaim miatt nem tudok kontrollálni. egy szexuális támadással szemben esélytelennek érzem magam az önvédelemre és ez elrettentő. a gondolat is, hogy ennek a lehetőségét is számításba kell vennem.
ahogy gyarapodnak az ingerek és egyre beljebb hatolok időben és földrajzilag is, nem tudom hol érzem magam kevésbé biztonságban Nőként. Európában, ahol az az alapfelvetésem, hogy mi nyugatiak nyitott és haladó szellemiségben nevelkedünk, értett és elfogadott szexuális szabadsággal, ahol tanuljuk tiszteletben tartani a fizikai test intimitását és nemek közötti egyenlőségről beszélünk? vagy Dél-Kelet-Ázsiában, a mosolyok országában – Buddha földjén. itt ahol a tradíció ceruzája a mai napig vastagon fog ezért nem illdomos mutogatnom a vállaim vagy rövid szoknyát hordanom (és nemcsak, ha templomban járok), itt ahol létezik a nők törvénye (Chbab Srey), amely ténylegesen megmondja kinek hol a helye és mi a feladata a családban? nem vigasz csak tény, hogy itt egyelőre nem léteznek pontos statisztikai adatok nők ellen elkövetett erőszakos cselekedetekről. sajnos nem azért mert nem történik ilyesmi, hanem mert sűrű és párával teli a csend…
vajon milyen a biztonság érzete?!

olvastam valahol, hogy a bátorsághoz bátorkodni kell! kicsapom a jobb hüvelykujjam és megáll mellettünk egy kis szürke autó. lehúzódik az ablak és egy meleg barna szempár mosolyog ki a bozontos szemöldökök alól. angolul kérdezi az úticélunkat és felajánlja, hogy elvisz minket Rayongba, arra tart Ő is. Fiú beszáll az anyósülésre én mögé ülök hátul. rövid ismerkedős diskurzus jön, mint egy vakrandin az első pár korty bor után. csak a visszapillantóból látom a szemeit, de tekintete így is átható. többször járt már Magyarországon mondja, és örül az alkalomnak, hogy mint magyar Nőt megkérdezheti tőlem hányféle marhahúsból készül a jó gulyás. mert persze feltételezzük, hogy tudok főzni.. elhesegetem a gondolatot, és a kérdésre válaszolva bazsalyogva mondom, hogy vegetáriánus vagyok, de Édesanyám egyféle húsból készíti. jóízűt nevet rajta.
sokat tud Kambodzsa történelméről, meséli a sztorikat a háború és a népirtás utáni szomorú időkből. összeszorulok hátul a hallottaktól és szavak nélkül követem tovább a beszélgetést. a part felé kanyarodunk, hogy lássuk a csillogó tengert menetközben. Ausztráliában él, thai felesége van, már felnőttek a lányai. igazi kozmopolita, csavargó a szó legpozitívabb értelmében. rövidebb ideig élt itt-ott Európában és megfordult a tengeren túlon is, apró tenyerét világok térképei barázdálják. izgatott leszek és millió kérdésem volna, de lassan megérkezünk a buszpályaudvarra így csak egyetlen kérdésre futja most a búcsú előtt: van kedvenc hely, ahova visszavágyna a sok-sok állomás közül? “Haza mennék – mondja Salvatore (a Megmentő), Dél-Olaszországba, de tudod Európa már halott, ott megállt az idő”… (szőlőből mazsola?)…
pár perc múlva indul a busz ezért Fiú beszalad egy doboz Tom Yam-os chipsért a kisboltba, én meg gondolatban hagyom a csudába a szőlőszemeket, pisilni kell. ha most, hát most!