nem számolom az éveket, amióta részesei vagyunk egymás életének, de az első találkozásainkból még ma is sárgán sorkihúz az emlékezetem. kora őszi délután volt és egyszerre végeztünk a Házban, gondoltad elkísérsz egy darabon hazafelé menet.
egy teljesen paradox helyzet közepén érveltünk oda és vissza a Széchenyi utca macskakövein arról, hogy az emberek teljesen feleslegesen beszélgetnek egymással, a szavakkal történő kommunikáció mindent csak túl bonyolít. itt még nem is sejtettem, hogy ez a gondolatiság jó néhány évvel később visszaköszön rám Hermann Hesse Sziddhárta kötetéből. azt meg végképp nem gondoltam, hogy eljön majd az idő, amikor szavak nélkül, a tér határain túl, csúszkálva idősíkokon és testeken kapcsolódunk egymáshoz.
valami megmagyarázhatatlan érved volt arra is, hogy miért nem vagy hajlandó kabátot hordani. hosszú, csípős telek teltek el velünk. mindent rétegekbe szedtél ha elhagytad a lakást, magadra vetted az összes pulóvered. szedett-vedett, idő lyuggatta göncök halma, egy véget ért kapcsolatod turkálója szikár testeden.
a reggeli busszal érkeztem, a megálló előtti utolsó kanyarokban hozzányomtam orrom a párás ablakhoz és ismeretlen szemmel néztem az ismerős városra. szakítás után voltam és hozzád mentem gyógyulni, mint máskor rendesen.
a szívem épp olyan sűrű és átláthatatlan volt aznap, mint a hegyeket beburkoló köd mögöttünk és Te azt taglaltad az esőben, amíg a helyi járatot vártuk, hogy a kék szemű emberek a legkülönlegesebbek. sodrott cigerettánkra pöttyöket festettek az esőcseppek a bíróság hideg eresze alatt, néztem a kék szemed és azt gondoltam, igen, Te tényleg különleges vagy. mindegy is volna a színed.
(…) alig néhány napja lett kész a kályha – mondod. magas, robusztus teremtmény, fehér csempéin még a készítő kezeinek nyoma. birtokba veszi a nappalit, maga köré rendezi az életet, most hozzá igazodik minden.
lehoztuk a padlásszobából a nagy barackvirág színű virágos paplant. édesanyád küldte még az első költözésekkor. míg vártunk a melegre éreztem szavaink között folyékony lett a lehelet. a kedvesektől kevésbé fáztunk.
a tűz lázasan égett, de meleget nem adott. eldőltem hát az ablak alatt a keskeny kis kanapén, sértődötten hátat fordítottam a számomra még idegen betolakodónak. a kályha ajtaja résnyire nyitva, lekapcsoltad a lámpát és az árnyékokból barlangrajz vetült a sötét falakra. összegömbölyödve kuporogtunk a takaró neheze alatt és a féltékeny fény utat tört hátamon, hogy megvilágítsa szemed. minden elcsendesült, nem szóltunk többet egymáshoz, mint gyerekek lámpa oltás után kéz a kézben néztük a falon a cikázó játékot. az arcodba vesztek gondolataim és éreztem, hogyan hígul fel bennem a bánat.
(…) a szoba kihűlt reggelre, egy maroknyi csészében keserű kávé. az üres bögrét újratöltöttem és fejed mellé készítettem az asztalra, gőze felett öltözködni kezdtem. mindent rétegekbe szedtem mielőtt elhagytam a házat. hosszú, csípős tél jött.
