‘na mi van, Dodikám, lefőtt a kávé?’ – nézett rám Eszter nagy szemekkel a frissen festett konyhában. köszi, in medias res, ahogy kell… baromira elegem volt az akkori életemből, a komfort zónám kényelmesebb volt, mint egy huszadjára kimosott bemelegítő(!) alsó bolyhos bélése. ennek ellenére – vagy éppen ezért – nem mozdultam. voltak kikacsintgatások ugyan, utazgattam ide-oda, de rémesen féltem újra elvágni a köldökzsinórt: új városba költözni, új munkahelyen bizonyítani. így ahogy a szomszéd Bélának a harmadikról, nekem is csak plöttyedt flörtökre futotta a szenvedélyből, még szeretőt tartani is beszariak voltunk.
‘tudod KisSzívem, én eddig akárhányszor pakoltam tele a nagy utazót, mindig tudtam, hogy ahova megyek, sokkal jobb hely lesz, mint ahol éppen vagyok’ – ezt az útravalót kaptam Esztertől majd 10 évvel ezelőtt Csepregen a festékszagú falak között. azóta is mantrázom ezeket a szavakat akárhányszor költözködnöm kell és hát az elmúlt években gyakran jól jött a kapaszkodó, mert nem mindig egy tágasabb nappali reményében kellett útnak indulni.

a falakat elárasztja a délutáni fény, szeretem ezt a lakást, sohasem volt még ilyen tágas és napsütötte szobám. nincs túl sok saját bútorom, talán ez az első olyan bérlemény, ami nem volt bebútorozva. mióta tízen sok éve elhagytam a szülői házat megszoktam, hogy mindenhol generációs berendezések várnak. szerettem fejben eljátszadozni egy-egy tárgy történetével, kikkel találkozhatott, miket láthatott, hallhatott. gyakran neveket is adok a tárgyaknak: Bözsi a mosógép, Juci a forgószék, Ramón az íróasztal. erős érzelmi kötelék fűz ahhoz a kevés tárgyi dologhoz, amim van. hasonlóképp ruházom fel emberi személyiséggel a várost, ahol élek. viszonyként kezelem. Balmazújváros kamaszkori szerelem volt, Egerrel 9 évig voltunk hűséges társai egymásnak és most Budapesttel ‘bonyolultra’ állítottuk a Facebook-on a kapcsolati státuszunkat.
kedden útban a pszichológusomhoz azon vettem magam észre, hogy csordultig szerelemmel sétálgatok az utcákon. minden egyes épületre rácsodálkoztam és olyan sóvárgó vágyódást éreztem, mint általános iskolában Nick Carter posztere láttán.
a nosztalgia hivatalosan is elkezdődött aznap, amikor újra kinyitottam a nagy utazót. pont, mint a frissen véget ért párkapcsolat. néhány hét fellélegzést követően jön a szívós önmarcangolás, hogy talán rosszul döntöttem és tulajdonképpen tök jó volt nekünk együtt, meg amúgy is minden az én hibám. most nem látom a gyűlöletbeszéd plakátokat a falakon, a hajléktalanokat az aluljáróban, nem zavarnak a koszos BKV járatok. most csak Duna part van, meg Pozsonyi utca és Lehel piac!

két napja a spáros nénik idegeire megyek a karton doboz kunyeráló akciómmal. soha semminek nem őrzöm meg az eredeti csomagolását és most nyakig bosszankodom magam, hogy mit hova fogok elrakni, hogy ne sérüljön meg. ilyenkor nagyító alá kerül a ruhatáram, ezerrel megy a gardrób selejtezés; felpróbálom az összes cipőt, kidobom a remélhetőleg már felesleges hivatalos papírokat.
a nagy káosz közepén, a 12. emelet ölelő karjaiban a csomagolással párhuzamosan igyekszem rendezgetni a saját belső tereim is. ennek a folyamatnak az előfutáraként még január első napjaiban szokásomhoz híven kitöltöttem a Year compass évrendező füzetkéjét. a lelki szemeim előtt most megduplázódnak a dobozok a szobában. néhányat sikerült kiürítenem, így most van hely bőven az új dolgoknak. más dobozokat képzeletben körberagasztottam egy széles ragasztócsíkkal és a helyére raktam. van pár darab, amiket hosszú évek után tavaly poroltam le és még keresem a helyüket. és nagyon boldog vagyok, mert egyre kevesebb olyan dobozka van, amikhez nem merek hozzá nyúlni, mert nem látom az aljukat, ha bekandikálok a réseken.
valami ehhez hasonló rendeződés megy végbe a személyes kapcsolataimban is. a tavalyi év legcsodásabb tanulási folyamata az volt számomra, hogy hogyan tegyem magam a TO-DO listen az első helyre. hogy hogyan legyen önmagam számára a legfontosabb dolog a jól létem, anélkül, hogy önzőnek érezzem magam emiatt. természetesen ez együtt jár azzal, hogy nem mindenki maradt benne az életem aktuális jelenében.

akárcsak pár éve, amikor Pestre érkeztem, ezúttal is csak egy hátizsák (és a lelki dobozok!) jön velem az új kalandra. na meg Fiú, a laptopom, néhány jegyzetfüzet és egy fél táskányi punci higiéniai cucc.
most kimegyek a konyhába és főzök egy kávét (kár hogy nincs kotyogósom), majd köszönetképp elküldöm ezt a bejegyzést Eszternek.