a szülővárosomban édesanyám a mai napig aggódik mit mondanak majd a szomszédok, ha nincs ősszel elseperve a járdáról a falevél, ellapátolva a hó vagy lebetonozva a kocsibeálló.  
a belvárosban van egy kereszteződés, a helyi rossz nyelvek Torgyán saroknak hívják.         
nyugdíjas bácsik biciklijükre támaszkodva ácsorognak az üveges hirdetőtábla mellett, közvetlenül a heti gyászlista előtt és fennhangon politikáról és a helyi városvezetésről diskurálnak. gyerekkoromban gyakran hallgatóztam a zebránál mi a napi téma, mindig is volt ebben valami filmekből ideologizált kisvárosi romantika számomra. <miért éppen Alaszka?!>          
itt nincs személyes tér, állunk vagy éppen nyakig ülünk az intimitás meleg ölében a piacon, a fogorvosnál, az OTP-ben számlafizetés közben. kellemetlenkedés nélkül, a világ legtermészetesebb dolgaként kérdezik tőlem az évtizede nem látott volt osztálytársak szülei ha összefutunk, hogy férjnél vagyok-e, van-e már családom és jól fizető munkám.
és hihetetlen, de valóban szemlesütve, a szégyentől megsemmisülve mondtam Ica néninek anno, hogy nem, éppen nincs senkim. addig nem jutottunk a beszélgetésben, hogy elmondjam: nem, tényleg nincs senkim, de köszönöm jól vagyok és teljes életet élek…

nagy családban nőttem fel. édesanyám a hetedik gyermekként első generációs diplomás a testvérei között.
a tucatnyi unokanővérem és bátyám mind legalább egy évtizeddel idősebbek nálam. ahogy visszaemlékszem, régen is, most is szoros összetartás jellemezte a családunkat, amolyan jóban-rosszban, sírva-vigadva.
közös ajándékunk a kifinomult humorérzék, a kiváló önkritika és az önvédelemre kifejlesztett folyékonyan beszélt szarkazmus.
a bátyám külföldön él, Hollandiában. a Húgommal mi is ritkán látogatunk csak haza, még ritkábban találkozunk a nagy családdal. nem lelkizünk sokat, de ragaszkodunk egymáshoz.
a viszontlátásnak megvan a maga menetrendje: főzünk egy kávét, kimegyünk egy cigire, megbeszéljük ki mióta van itthon és meddig marad még, mi történt nagy vázlatokban az elmúlt hónapokban, amióta nem találkoztunk. öröm és boldogság még nagyjából 6 percig, majd ismét kétszázzal száguldunk át az intimitás elmosódó határain:
‘kicsit felszedtél magadra, nem Húgi?’ ‘még mindig nem eszel húst?! de nagyvilági nő lettél ott Pesten!’ ‘de most komolyan, ebben akarsz jönni?’ mikor akarsz mán férjhez menni?’ ‘lassan vínjány adót kell fizetned’ ‘megint levágattad a hajad, szerintem ez így nem túl jányos’

egy kisvárosban nőttem fel, nagy családban. a szeretetből abuzív megjegyzések fogalmát sem én, sem a rokonaim jelentős része nem ismertük. viccbe csomagolt kis verbális agresszió labdákat dobáltunk egymáshoz az életünkről, az eltérő életstílusunkról, a kialakított szokásainkról, a fizikai megjelenésünkről.
kidobós a tornatermen kívül.

játéknak álcázott nehéz játszmák, a felismerés pedig elsőre ijesztő volt. rengeteg időmbe és energiámba került, hogy megtanuljak nem haragudni azokra, akiket tulajdonképpen nagyon szeretek. ennél eggyel komolyabb kihívás és feladat rávilágítani arra, hogy az amit gyakran a szeretet jeleként mondunk vagy csinálunk, valójában fájdalmat okoz(hat).
őszintén felvállalni a dühömet – de nem haragot tartani, elmondani a véleményemet – de nem kioktatni, megosztani a fájdalmamat – de senkit sem hibáztatni.

és ezzel párhuzamosan ugyanezt megtenni önmagammal. hallani kívülről és belülről, hogyan bántom saját magam azzal a nyelvvel, amit az önmagammal folytatott beszélgetésekkor használok. amikor a tükörbe nézve elgondolkozom azon, hogy elég jányos vagyok-e ma, amikor lekicsinylően szólok magamról, szabotálom a saját vágyaim és tetteim, és én vagyok a legnagyobb kritikusom.

nálunk a szomszédok nem sepregetik el a falevelet, mert rohadtul nincsenek fák az utcánkban. nincs függöny az ablakokon, láttam ki hogyan mos fogat, főz vacsorát, ül magányosan egy könyv felett. és ők is látnak engem. ahogy zuhany után öltözködöm, fel-alá járkálva telefonálok, vagy szeretkezünk az áttetsző függöny mögött.
senki le sem szarja mit csinál a másik. nem érdektelenség ez, hanem a magunk hétköznapjaink dicsérete.
a saját intim légkörünk megteremtése akkor is, ha tudjuk, talán a szomszédaink figyelnek.

azért óvatosan átsandítok a túloldalra. egy kisvárosban nőttem fel.