Hatosra tekertem a nappaliban a konvektor fekete csavarját, mélyen szívom magamba az áradó meleget, a levegőt egyenesen
a vádlimba igyekszem küldeni, ami most még jobban megfeszül a belekapaszkodó ujjak alatt. A fejem előre lóg, a nyakamban
a csomók málnás gumicukorrá zsugorodnak hozzáragadva a szűk kis csigolyákhoz, ennyi marasztalja a fejem a helyén. Szemhéjaim puhán leesve arcomban, hinnem kell, hogy ha csukva tartom őket kevésbé fájnak az izmok és jobban megy
a koncentráció; a belső hangokat halkabbra kell venni, mint parkoláskor a rádióban még a kedvenc dalt is, tolatok egyre hátrébb, keresem a falat a visszapillantóban. Fáradok, megremeg a térd, izzadnak a lábujjak között a hártya csökevények, a szemeim továbbra sem merem kinyitni, megyek még kicsit beljebb, most már látnom kell meddig lehet, meddig tudok. Minden rezzenéssel üvölt a bal csípőm, a kreativitásom hetek óta a libidómmal együtt ebben a hasító fájdalomban lényegül át bennem, terméketlen vagyok, összes igyekezetem szisszenő kényelmetlenséget vet papírra, testre.  

A hálószobaablakon nincs függöny, nem tűri meg magán, átlátszóak vagyunk egymásnak, nincs szenvelgés, tetszelgés, nincs titok, egymást tükrözzük. Látni és láttatni, jó napot!
Szemben csendes épület, mozaikokban fedi fel csak szemérmes magát a fodros szélű buja levelek mögött. Nem tudom kik lakhatják, kik mernek hozzáérni ehhez a magasztos, kecses testhez anélkül, hogy horzsolást ejtenének rajta kezük nyomával, tekintetükkel.  
Pőre ablakunk előtt nemes egyszerűségében akácfa ágaskodik – kéretlen vendég, gyakorta kapom leselkedésen, nyitott ablaknál behallgatózik, egyre vár és vár valamire, éjszaka türelmetlenebb, szélben csapodár, viharban vert.


Farkasszemet néz méregtől összeszűkült pupillámmal, lassan felegyenesedem a szorításból, utolsó lélegzettel elfújok a szőnyegtől a fehérre kent ablakkeretekig; fújom ezt a nótát megint, ebben az otthonos otthontalanságban, egy újabb átmenet, egyelőre különösebb kimenetel nélkül. Csupán párosszámnyi hónapot töltünk el ebben az ismeretlen, napfénnyel lakozott városban. A partot vaskos tenyerű víz simogatja, fokozatosan lakjuk be egymást, igyekszem semmihez sem ragaszkodni a szükségesnél, az elviselhetőbbnél jobban. Nem lehet megint elkurvulni és hagyni, hogy szerelmes legyen a szívem egy újabb városba, amit el fogok hagyni hamarosan.           

Az új év terveivel ígértem meg magamnak, hogy világgá megyünk, Fiú meg én, hogy bátor leszek, a nagyutazóra új matricát ragasztok majd és lesz ilyen nagy betűs első közös Otthonunk. Egy távolabbi országban, ahol annál kicsit gyakrabban esne, mint ahogy azt a vérmérsékeltem szereti, a pszichedelikus narancssárga leggingsem azonban nemcsak bulikban hordhatnám végre, hanem beledörgölhetném a középszerűségem az utcák arcába, s mert egy lennék én is a tömegből, fel sem tűnne nekik.           
Újra kell mindent priorizálni, keresni valami egyensúly-szerűt, vagy egy jó hosszú botot, amivel végig sétálhatok ezen a kötélen, ami egyelőre a háló és a fürdő között feszül, meg néha elringat a spárig s vissza. Hogy itt most az otthont csupa kisbetűvel írom, mint szerencsétlen nemecsekernő nevét; ám itt ez az istenverte fa, ebben az érzelmi átmeneti hajléktalanszállón, együtt vagyunk egyhelyben, mozdulatlanul várunk míg külső erők nem mozgatnak, Ő mégis nő, minden nappal egyre nő…
Egyenes háttal kéredzkedem felfelé, nyúlik a gumicukor a nyakamban, a redőny teteje felé törekszenek az ujjak, hegyükből fénysugárként áramlik szét a fájdalom. Fellélegzem!
Farkasszemet nézek most vele – viharban álló, éjszaka türelmetlen vagyok, falevél és ringás; robosztus törzs, amibe apró kezek szívet vájtak; rügyező gally, lehet virágba borulok; gyökérzet, mi kapaszkodni tanul.
Újra megállni saját lábon!  

*Illusztracio: Franczia Timea @timisita