az elmúlt hónapjaim javarészt azzal teltek, hogy kialakitsak egy új, az eddiginel tudatosabb napi rutin sorozatot az egészségügyi állapotom mielőbbi helyrehozására. no gluten, laktóz, kemikáliák, vegán bőrápolás, mozgásstúdiók, bambusz wc papír…ésatöbbi. súlyos erőfeszítések emocionálisan, fizikálisan és nem utolsó sorban anyagilag. aztan tegnap előtt China town-ban egy kajáldában a konyhábol nyíló wc-ben egy csótány szalad át előttem a csempézett padlón, a falakról izzad a zsír és a sok éves kosz, a wc csésze meg nagyon-nagyon messze az alföldi standardtól. a szemem sem rebben, halál nyugodtan visszaülök a finom pad thai-om mellé.
az agodán 3 pontot kapott a szállásunk. ágy, légkondi, síkképernyős tv fasza helyi szappanoperával, a teraszon alumínium ruhaszárító és van egy óriási ablak a fürdőn, ami a hálóból pompás látképet biztosít. befelé. tekintsük ezt újabb lehetőségnek, hogy egy magasabb szintre emeljük a kapcsolatunkat: most mar kakalás közben is láthatjuk egymást!
a negyedik éjszakánk és a második szálláshelyünk az SPB Paradise(!) Bangkokban.

sosem voltam meg Európán kívül. december közepén egyik este ücsörögtünk a londoni ágy-szekrény-asztal összkomfortban és Fiú feltette a nagy kérdést (nem azt, egy másikat). mi lenne, ha lelépnénk pár hétre Délkelet-Ázsiába? Ő korábban járt már Sri Lankán, Japánban és Hong Kongban is s mindig őrült lelkesedéssel meséli a sztorikat. ilyenkor elszáll az összes realitás érzés, 0% felelős jövőtervezés vagy anyagi megfontoltság mellett rávágom: hol nézzünk jegyeket?

ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy meghódítsam ezt a kuplerájt, aztán alig két sarokkal odébb már gyomorforgató undor tör rám. paradoxonok szövik be az utcákat. a felhőkarcolók árnyékaban végeláthatatlan piactér, az emberek bolyokban, mint a hangyák és áramlunk. az embertömeg hullámzása erősebb a Chao Phraya folyó sodrásánál. ringunk a vízen és nézzük a várost. fényben úszó modern építészeti remekek, buja növényzet, napba kapaszkodó arany csúcsok. újszülöttként nézek mindenre, csüngök Bangkok csecsén.
amikor elfárad a nyakam a felfelé bámészkodástól elkezdem pásztázni a kanális két oldalát. megkerülhetetlenül szembe ötlik a szegénység és a nyomor, favela-szerű bádog viskók, kosz és zsúfoltság. a rácsokon vállfákra akasztva sorakoznak a frissen mosott ruhák, munkaeszközök és műanyag játékok. a földön gyerekek ülnek és játszanak, még messziről is hallom, ahogy kacagnak. keresem az életperspektívákat. a nevető gyerekszemekbe bámulok és kutatom a hogyan továbbot. mi lesz velük, mi lesz belőlük? a nyugati agy pörög-pörög és nem tudom eldönteni, hogy elborzaszt vagy felszabadít a gondolat, hogy itt az önmegvalósítás egészen mást jelent, mint nálunk (nálam).
új értelmet nyer a személyes tér és az intimitás is, az utca embere tényleg az utcáé. a szomszédok együtt esznek az utcai árusnal vagy a saját standjuk mögött, a gyerekek iskola után szivacsolt kerti napozóágyakban fekszenek a gőzölgő wokok mellett. szól a tv, nyomkodják az okostelefonokat, mindenki ismeri a másikat. nyolcker Bangkokban. sötétedés után a kis labirintus utcák szentjánosbogárként világítanak, elárasztja őket a neon fény, közvilágítás nincs, csak a standok vibrálnak.

a várost beragyogják a gazdagon aranyozott templomok és szentélyek. a szerzetesek mezítláb sétálgatnak az utcán, mindenkivel szóba elegyednek, fotózgatnak, szürcsölik a coca colát vagy a járda közepéről nézik a fákon szaladgáló mókusokat. soha nem tapasztalt biztonságérzet leng körül. nem jut eszembe, hogy akár félhetnék is, hogy bárki kárt tehet bennem, vagy éppen kirabolhat ebben a 14 milliós metropoliszban. itt most én számítok egzotikumnak, a metron el-elcsípek figyelő szempárokat, ha összeakad a tekintetünk mosolyt cserélünk. ha megállítok valakit az utcán, hogy segítsen nem kell plusz köröket futnom verbálisan, hogy megnyugtassam: nem kéregetek vagy bántani akarom, csak nem tudom merre kell menni. bevallom, ezzel én is megküzdök. gyerekkoromtól azt tanítják, hogy ne álljak szóba idegenekkel és ne fogadjak el semmit ismeretlen bácsiktól, néniktől. zéro bizalmat szavazunk egymásnak, amit a napi hírek a tv-ben, a Facebookon csak felerősítenek bennünk. éves szinten emberek milliói halnak bele az elidegenedésbe, a magányba, az egyedüllétbe. talán többet is hallhatnánk a fizikai kontaktus, az érintes és ölelés gyógyító és megtartó erejéről. talán nem rettegnénk egymástól és én is bátrabban ereszkednék bele az ismeretlenbe.

barátok Budapestről egy nappal előttünk érkeztek, így a következő napokban együtt vesszük be a várost. a bakancslistánkon a legrégebbi lélegzetelállító templomok, China Town, Michelin csillagos street food (Zoliék láttak a tulajról egy tök jó dokumentumfilmet, de óriási sor volt és hát picikét overpricednak is bizonyult a hely), rooftop bár 20 emelet magasan a város felett és persze a helyi fiúk-Singha, Chang és Leo. megnéztük a night art marketot is, találtunk egy mexikói bárt, ahol thai whiskyt árultak, ami “special” rum. a sokadik despacito után maximalizáltuk a turista életérzést, bevágódtunk egy tuk tukba és szét piacoztuk magunkat a Neon marketen (Eszti mamám jutott eszembe, belehalt volna a gyönyörbe, ha látja ezt a sok totál felesleges, de csodás dolgot). később a hotelben jó magyarok módjára csak előkerült egy üveg vodka is és ment a tánc a harmadikon reggelig…

“Bangkok has him now and she’ll never let him go.”

merő giccsből, kvíz jelleggel megnéztük az itt játszódó Másnaposok című film 2. részét és kerestük az ismerős utcákat, épületeket. óriási érzés! még nem mindig tudom elhinni, hogy ez itt és most történik!
nem vittem túlzásba egyébként a készülődést, megnéztem néhany útivideot, elolvastam pár blogger írását. szűzen akartam idejönni, elvárások nélkül, nyitottan és alázattal. most keresem önmagam, azt hogy hol és hogyan tudok kapcsolodni itt magamhoz, Fiúhoz és ehhez a csodálatos Nőhöz, Bangkokhoz. igyekszem nem képmutató lenni a sok delighted turista (tudom, csúnya általánosítás) között. önazonos akarok maradni a folytonos ellentmondásokban, keresni hogy mennyi az, amit ebből az egészből őszintén be tudok fogadni és magamévá tenni. a kulcsszó most is, mint mindig az idő. emészteni és hagyni ülepedni a dolgokat!
meg persze jó volna végre tudni azt, amiről nem írnak egyetlen sort sem az útikönyvek: miért a piros fanta lehet Buddha kedvence?? az országban ezer számával állnak a szebbnél jobb szentélyek és a felajánlások között ott a palack víz, a kávé és műanyag szívószálastul a piros színű fanta…