zötykölődik velünk a busz a hepehupás úton. az aszfalt néha földútra vált, nincs nagy különbség érzetben, csak a kavicsok ropognak a négy kerék alatt. rend(ül)etlenül készülnek az autópályák, egyik s másik oldalon is beton hídak darabjai merednek a semmibe, türelemmel várva a folytatásra. délután 2-re jár az idő és 38 fok meleg van odakint. az építőmunkások pamut kesztyűkben, kötött sálak, maszkok és sapkák mögé rejtőzve, csak a szemük villan az álló levegőben. hosszú kilométereken át zömök pillérek, a felüljáró olvadó rágógumi rajtuk. zúgnak a gépek, mindent vastagon betakar a por. az egyes szakaszok között ezüstben csillogó összetákolt munkásszállók. a hálófülkék melett konyha, zuhanyzó és játszótér is helyet kap. az építkezési munkálatokban nemcsak a férfiak vesznek részt. az erős fizikai teherbírást igénylő tevékenységben a nők is osztoznak. kis kezeikben falécek, guggolva simítják a forró felszínt. gender equality, heh?!
a többiek “otthon” maradnak a félkész híd alatt. gyereket nevelnek, mosnak, főznek. vezetik a háztartást – micsoda szóösszetétel ez ebben a környezetben.
kortárs építészeti körökben sok éve felmerült a kérdés: milyen és mekkora társadalmi felelősséget tulajdonítsunk az építészetnek? izgalmas felvetés kizsákmányolásról és fejlődésről, amit a Goethe Institute oldalán olvastam.

zötyögünk a busszal, a három órásra tervezett út negyedik órájában járunk. Fiú alszik, nem tudom álmodik-e.
zenét akarok hallgatni, de valahogy semmi sem passzol az ablakon túli képhez. hónapok óta egyetlen csepp eső sem esett, a szürkésfehér tehenek soványak, egykedvűen rágcsálják azt a kevés élő növényzetet, amit találnak. az éjszaka érkezett üzenetekre válaszolgatok, névnapi köszöntőket írok. Facebook-on csacsogok az utazásról, az eddigi kalandokról, amikor egy kedves volt kollegina megkérdezi mit csinálunk most itt 2 hónapig.
elindul a gondolat és mélyen érzem ott a kérdés is már: vajon mi itt most az én Felelősségem? hogyan és mire használjam ezt a kivételes Lehetőséget, amiben részem van? sokan évekig terveznek egy ilyen utat, hónapokra kiszállni a mókuskerékből nagyon nem egyszerű. kislány koromtól fogva erre készülök, hogy egy nap elmegyek “világgá” és jól megnézem magamnak ott mit csinálnak másképp. egy álom beteljesülése ugyanakkor roppant ijesztő is tud lenni, a felismerés pillanata: megtörténhet és meg is történik!
a rizsföldek egy részét ilyenkor felégetik, készülnek a monszúnra. új kezdet jön, mindent maga alá mos majd a víz. a pálmafák leveleinek vége sárgán biggyed lefelé, magához szívja őket a föld.

a jutub a korábbi lejátszási listákból hirtelen feldobja a kedvenc KisTehén nótámat: azt hiszem ki kéne szállni, egyszer talán megpróbálni kanyargós, üres utakon, nem félek minden rendben lesz ott, ahol elvisz a szél..
és akkor jön a torokszorítás, motyogom csendben a dalszöveget és nincs tovább kontroll, potyognak a könnyeim. közel két hétig bírtam és ma a buszon megsemmisülök. tükröt tart elém ez a nagy semmi és számon kérem magam: megérdemled Te mindezt, bazdmeg?!
nyár vége óta vekengtem mit kezdjek magammal, mi lesz velem, nem vagyok jó többre-másra, “csak” kávéfőzésre. közbe meg érted, karriert kéne már végre építeni, meg félre rakni egy kis pénzt, megtervezni mi lesz velem most hogy végre már nagy vagyok, ésatöbbi.
suhan a tekintetem egyik háztól a másikig, kékre mázolt tákolmányok, a jó sors tartja tenyerén s csak a kegy szorítja egybe őket. egy éjszakai szállásom árából egy hétig él itt egy család. nekem megadatott, hogy lássam milyen mederben folyik itt az élet, azonban jó eséllyel kevesek fogják látni az én életstílusomat és kultúrális hátteremet. túristák milliói jönnek ide évente kiengedni a gőzt, nyaralni. vajon itt hogyan és hol pihennek a megfáradtak?
felértékelődnek a hétköznapi dolgaim: nekem-nekünk otthon természetes, hogyha megnyitom a csapot jön az ivóvíz. járhattam iskolába, tanulhattam és megtehetem bármikor, amikor kedvem tartja. volt saját szobám és fürödhettem míg úszóhártya nem nőtt az ujjaim közé. sosem kellett dolgoznom gyerekként – legfeljebb önkéntes alapon. minden évszaknak megfelelően van legalább 2-3 pár cipőm, itt a jólétet abban mérik, hogy egy családon belül hány robogóra telik. gyakran 3-4 ember is ül egy kismotoron, papucsban vagy éppen mezítláb, csecsemőkkel a kézben vagy szendvicsben – nagyi kuporog középen.

utálom a hűtőmágneseket, adni is, kapni is. tőlem javarészt napszemüveget kapnak az ismerősök. minden meglátogatott országban vásárolok egy újat, ami jó esetben velem marad az út végéig. majd hazaérek és az élménybeszámoló alkalmával ott felejtem valakinél. sosem kérem őket vissza. itt is ezt tettem, felvettem a helyi napszemüveget, hogy segítsen úgy látni az itteni dolgokat, ahogyan azok itt vannak.
nem tudom még mi a Felelősségem, de kezdésnek van szemüvegem, hogy jobban lássam mi történik vagy történhet!